8. fejezet

4. óra

      8:06

  - Miért vagy ebben olyan biztos? Szerinted lesz több áldozata is, nem csak Sooyeon? – Éreztem, hogy valami sandít Kidohnál. Olyan, mintha tele lenne titkos információkkal, csak nem akarná elmondani őket. Talán még azt is tudja, hogy ki ennek az egésznek az okozója.

   A fiúra sandítottam, aki mintha meg se hallotta volna a kérdésemet, piszkálgatta a térdén szakított nadrágját.

- Kidoh, te figyelsz rám egyáltalán? – csusszantam közelebb hozzá az ágymatracon.

- Mi? Ja, persze. Mit is kérdeztél?

- Ah, csak annyit, hogy szerinted több embert is meg akar majd mérgezni az a valaki? – ismételtem önmagamat.

- Hm, hát nagy esély van rá.

- És van esetleg valami, amit tudsz, de nem mondtál el nekem? – Nagyon lassan adagolva böktem ki minden egyes szót. Féltem, hogy agresszívan fog reagálni a kételyeimre.

- Nincs. És neked?

Pár percig csak gondolkodtam. Rövidke pillanatok, szavak, gondolatok ugrottak be, de mindegyik olyan jelentéktelennek tűnt. – Nem, azt hiszem nincs. – Még egyszer magamba mélyedtem, hogy ténylegesen alátámasszam a kijelentésemet, ami végülis igaznak bizonyult.

- És most mit fogunk csinálni? - Talán ez az egyetlen olyan hétköznapi kérdés, aminek a súlya meghatározóvá válik. Én nem tudtam rá a választ, még csak ötleteim se voltak, ezért volt szándékomban rögtön Kidoh eszméit megtudakolni.

- Az a nagy büdös helyzet, hogy nem tudom. Már kismillió alkalommal tettem fel magamnak ezt a kérdést, mióta csak feljött ez a gyilkos téma. Mi van akkor, ha mégsem fog történni semmi?

- Attól függetlenül köztünk van egy fiú, aki biztosan csinált olyat, amiért börtön járna. Én nem alszok itt egy napot sem addig, ameddig egy ilyen mászkál közöttünk. Baszki, sejtelmem sincs, hogy ki lehetett!

- Nekem sem. Gondoltam már mindenkire, de á, ki lenne az, aki ennyire rosszat akart Sooyeonnak…? - Akarom mondani rajtad kívül.

- Naaaa, te is jól tudod, hogy azt nem gondoltam komolyan! Képtelen lennék bárkit is megölni.

- Jó, igazából csak ugratni akartalak, de túl komoly a helyzet, nem illet ide. Sajnálom.

- Sajnálhatod is. Tehát milyen opcióid vannak még? – tértem vissza az eredeti témához.

- A menekülést illetően vagy a tettessel kapcsolatban?

- Mindkettő.

- Tettest illetően szerintem Xero-t ki is zárhatjuk. Nem hinném, hogy a barátnőjét képes lenne megmérgezni, ha csak nem lenne rá valami nyomós érve. A nővére még annál is kevesebb eséllyel játszik, mint Jiho, tehát a lányokat ki is lőhetjük. Maradtak a fiúk. A többségüket elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, ki mit szeret. Ott van mondjuk P-goon, aki néhanapján szeret agresszív internetes játékokkal játszani. Vagy vegyük figyelembe A-tomot, aki a fegyvereket szereti. Igaz, a mérgezés pont nem ütközik a fegyverek kategóriába… Uh, na nézzük… Ühm… Ja, igen! Ott van Seogoong, aki kémia szakon végzett! Viszont belőle soha nem nézném ki, hogy a nagyhatalmú tudását mások megölésére pazarolná. Mást nem tudok felhozni. Szinte mindenkinek van alibije, hisz a tűz körül ültek, előtte meg fát gyűjtöttek meg ilyenek. Ti voltatok bent és főztétek a forralt bort. A borba is kerülhetett a méreg, de akkor már bizonyára mindannyian úgy fetrengenénk a véres hányásunkban, mint Sooyeon. Mellesleg, ha jól sejtem, saját magát sem szerette volna a halálba űzni, úgyhogy az öngyilkosságot is elfelejthetjük, mint opció.

- Ezt jól kielemezted, csakhogy ezzel csak azokat soroltad fel, akik végül mégsem lehettek – kötöttem bele.

- Azt kellene tudnunk, hogy mi történt akkor, amikor mi elől voltunk. Az az egy óra nagy kiesés volt számunkra.

- És most fel akarsz csapni nyomozónak? Figyelj, Kidoh, én nem azt mondtam, hogy rögtön fejtsük is meg, hogy ki lehetett az a kegyetlen, hanem hogy találjuk ki, velünk mi legyen, mert hosszútávon nem lenne szerencsés továbbra is itt tartózkodnunk.

- Nem hinném, hogy a menekvés lenne a legjobb megoldás. Egyelőre azt mondom, hogy maradjunk, nyugtassuk le Sookyunt és szóljunk a többieknek a történtekről, mert ahogy hallom, ők nem figyeltek fel Sookyun kiáltására. Nyilván nem hallották.

- És mi legyen Sooyeonnal? – néztem a fiú csillogó szemeibe. Szinte hallottam, ahogyan kattognak az agykerekei.

- Sooyeon biztosan elment. Eszméletlenül feküdt a WC-nek rogyva, vérben tocsogott az egész lány.  Nem látok okos megoldást. Rendőröket nem hívhatunk, mert abból iszonyatos nagy gáz lenne. Nem elég, hogy egy holttest hever a házban, még fű is van nálunk és rejtélyes mód, szinte biztosan közülünk való a gyilkos. Nem akarok egy hónapos bírósági ügybe keveredni, és ezzel azt hiszem a többiek is így vannak. Amúgy is, szerintem nem derülne ki, hogy ki tette. A mai ügyek legnagyobb százalékát le se tudják zárni, végül döglött akta lesz belőle, amit talán elővesznek jobb esetben, vagy nem. Az is cink lenne, ha ránk kennék az egészet, ugyanis mi voltunk ketten azok, akik eltűntek és egymásnak nem nyújthatunk alibit, hisz akkor társgyilkosokként lennénk kiállítva és nyilvánvalóan egymást segítenénk. Bonyolult és komplikált lenne az egész. Úgyhogy rendőrség kilőve. Hullaszállító autó meg egyenlő a rendőrséggel, vagyis hagyjuk. Pár nap múlva azonban bomlásnak ered a holttest, vagyis a házban sem maradhat a bűz miatt. A legjobb lenne elásni az erdőben, de ebbe szerintem Sookyun és Xero nem menne bele.

- Azért megérné megkérdezni. – Adtam egy esélyt az utolsó ötletnek.

- Nem tudom, balhét sem akarok belőle.

- Most azonban jobb lenne, ha kicsit összeszednénk Sookyun-t és levinnénk a tűz köré.

Ezzel egyet értett. – De ígérd meg nekem, hogy nem mész be a fürdőbe. Nem akarom, hogy lásd.

- És te képes leszel megnyugtatni őt?

- Megpróbálom. Téged is sikerült meggyőzni, ez sem lehet nehezebb – kacsintott.

    A lány remegett, mint a nyárfalevél. Alig tudott megállni saját lábain, mindkettőnk támaszára szüksége volt. Ruháját vörös, alvadt vér borította, néhány csepp még a bőrét is tarkította. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult a sok sírástól és a sokkos állapottól, mely folyamatos sírásra kényszerítette a lányt. Olyan esetlenné, gyöngévé vált, hogy azt hittem, szétporlad a kezeim közt. Alig vártam, hogy a folyosó végére érjünk vele és bevigyük a szobánkba.

    Leültettük az egyetlen fotelre, mely a szobában tartózkodott, és szinte egyszerre guggoltunk le elé, és ragadtuk meg a kezét. Megszeppenve szipogott, remegő ajkait résnyire nyitotta, hogy levegőért kapkodjon.

- Sookyun – suttogtam a legkellemesebb hangomon, amit csak ki tudtam magamból erőltetni. Még Kidoh karján is feltűnően felállt a szőr rá.

- Mind tudjuk, hogy szörnyű dolog történt veled, és nem akartuk, hogy tovább ottmaradj. Neked most nyugalomra van szükséged és kellemes környezetre, így ha kicsit lenyugszol, leviszünk a tűz köré a fiúkhoz. Ők még nem tudják, hogy mi történt, úgyhogy majd együtt lemegyünk és elmondjuk nekik is.

A lány idegesen kitépte mindkettőnk kezéből a sajátját, felállt, ezzel fellökve minket, majd az ajtóhoz igyekezett bömbölve. – Hagyjatok békén ti, aljas gyilkosok! A ti művetek volt! TUDOM! – azzal kiviharzott a szobából, erősen becsapta az ajtót.

Kudarcot vallva tekintettem Hyosangra. Ő is csalódott volt.

- Fasza, most szépen Sookyun ránk fogja fogni az egészet és majd nem fogjuk tudni lemosni magunkról. Neked amúgy is lett volna nyomósabb érved arra, hogy megöld Sooyeont, és ezt Xero tudja a legjobban. Ő meg egy olyan titkot tud, ami miatt egyből arra a következtetésre jut , hogy én segítettem neked a gyilkosságban.

- Faszom! – akadtam ki. – Mi a jó életnek kellett nekem ennyire bebasznom? Minek kellett neked félrehívnod? Akkor ez az egész nem lenne most! – egy pillanatra megálltam, mert elérte az agyamat egy információ, amit eddig nem dolgozott fel. – Na várjunk csak, Xero milyen titkot tud rólad?